MTI központ, Budapest
Építész: Virág Csaba
Ideje: 1991.
Pár évvel ezelőtt, egy barátommal az Attila úton egy félig-meddig romos ház tetőterét próbáltuk megvenni. Fent, a háztetők magasságában, az Attila út forgalmából nem sokat érzékelni, így az autókkal eléggé megterhelt útra fittyet hányva, felmentünk a tetőtérbe felmérni a helyzetet és elképzelni a lakást, amiben fiatal, de annál izgalmasabb életünket töltenénk. Kelet felé a palota kéznyújtásnyi távolságra, mintha a nappaliban ülne a kanapén. Nyugat felé pedig kitárul a tér. A Vérmező széltében- hosszában nyúlik előttünk, mögötte a látóhatárt pedig a hegynek nem nevezhető Naphegy lejtője zárja. A Naphegy utca házsora, mint egy csipkés várfal ül a domb tetején. Minden csodás: süt a nap, a fák zöldellnek, a tetőteret olcsón adnák. Ideális állapotok egy aprócska, de annál idegesítőbb részletet kivéve, amit az álmodozó tekintetem nem fogott fel elsőre. Bevallom nem figyeltem fel rá, néztem a zöldet szemben, néha-néha hátra pillantottam, mert éreztem a palota szúrós tekintetét a csodás hátamon, és a kigyúrt tarkómon, amin haj elvétve nő. Szóval nézegettem, amikor a külvárosi barátom megkérdezte: te, mi az a hatalmas nagy valami ott a Naphegyen? Az ott marad örökre? Azt kell néznem, mikor kijövök a teraszra? És igen, én is észrevettem. Az a valami pedig az összes zöld, meg csipkés ház, meg minden látni való tetején trónoló tohonya tömeg. Mint valami hájas gólemmé növekedett udvaribolond (a várfal, palota középkorias gondolatkörről jut eszembe) ül az egész tetején. Most is elborul az agyam, mikor eszembe jut. (Be is veszek valamit.) Az ok, hogy nem tűnt fel elsőre, hogy életem során sok borzalmat láttam már, sokszor gyötörtek éberen rémálmok miközben az uccákat róttam. Tehát a szemem hozzászokott már a szelekcióhoz, és a szép kiszűréséhez a sötét dolgok közül.
Az az MTI szarja, és ott fog maradni. Igen. De szerintem nem olyan feltűnő, én például észre sem vettem. Szerintem meg az. Válaszolta.
Az, hogyne lenne az. Utána nem láttam semmi mást a tájból, csak azt a nagy a pöfeteget antennákkal a tetején. Nem vettük meg a tetőteret.
Persze, hogy rám/ránk ennyire rémálomszerű hatással van ez az épület ott a Naphegy tetején, nem jelenti azt, hogy mindenkit elborzaszt. Próbáljuk meg pozitívan szemlélni, ha már egyszer ott van! Virág Csaba vitathatatlanul Magyarország gulyáskapitalista ugarán termett high-tech tűzép építészetének nagy alakja. Hogy a high-tech igazából kokomlistás volt, és utópisztikus elképzeléseit nem tudta maradéktalanul megvalósítani szerény kereteink között, nem az ő hibája. Mondhatnánk erre: mit ugrált, művelte volna azt, amit mindenki más. De nem azt csinálta. Hűvösvölgyi házának ódon falai közt megálmodta Budapest jövőjét egy hatalmas űrhajóban, amiből egyelőre csak a vöröslő nagy szemölcse, pár szőrszállal megspékelve az orra hegyén látszik a Naphegy csúcsán. Na már megint elragadtam magam. Próbáljunk meg higgadtak és tárgyilagosak maradni. Végül is a helyszín nem az a környezet, ahol bármiféle gondolatok fárasztanák az ember agyát. Mi is volt itt? Ócska tabáni házak, amiket idejében elkotortak innen. Most füves lejtő a tetejében undorító kispolgári lakótanya. Egy olyan mikrokörnyezet, ami sok helyről látszik, onnan is sokfelé ellátni. Az emberek közösségben élnek itt a város közepén, tojnak a körülöttük lévő nyüzsgésre. Mint egy rózsaszín, romantikus rezervátum a sötét sin city közepében.
Az ember azt is gondolhatja, mikor arra téved, hogy nem is Budapesten van. Nem rohannak az emberek, hanem andalognak. Nem ordítoznak egymással, hanem beszélgetnek (talán még köszönnek is egymásnak). Na ez már fogódzkodó! Ide kell elhelyezni egy idegen testet! Ezt kell integrálni! Ez kihívás! Ide kell tojni egy alient, ami szemmel tarthatja a várost, és szívhatja az itt tehénkedők lelassult véráramából a nyugodt erőt. Szíjjad csak. Hajrá.
Csak ne kéne nap, mint nap látnom.
