Budapest, Roosevelt tér, irodaház

Tervező:Turányi Gábor

Építés ideje:2007.

Közkívánatra, a budapesti nappalokat is éjszakává varázsoló horrorisztikus épületek feltérképezésének kimeríthetetlen feladatai közé felveszem a pesti Duna-part egy sötét csillagát, a Spenót-háznak hívott irodaépület romjain újjászületett, elpusztíthatatlannak tűnő, eddig gúnynév nélkül létező épületet. Nem igazán zsáner épület, nem éri még el a félelemfaktornak azt a fokát, amikor a borzongás már-már elviselhetetlen. Nem ér a nyomába annak a borzalomnak, amit az előd tudott. A helyén állt épületet már csak (de sajnos nem csak fekete-fehér) fotókon vagy azoknak az embereknek a rémült tekintetében vehetjük észre, akikben elevenen él még az a fosszín, és az a függőlegesen növekvő, ugráló tömeg, ami a pesti látképet hosszú időre meghatározta. Meg kell említenünk a tervező nevét is, Hofer Miklós, aki korábban a magyar építészképzés fellegvárának számító budapesti Műegyetem építészmérnöki karát vezette, majd a kar Középülettervezési tanszékét. Több, egyébként kitűnő épület mellett a nevéhez fűződik egy meg nem épült Nemzeti Színház is. Ezzel a fiktív épületével tagja annak a szűkkörű társaságnak, akik terveztek idehaza Nemzeti Színházat. Ha Siklós Mária nem robban be a köztudatba az elkészült művel, akkor a társaság akár bővülhetett is volna. De így maradt Hofer Miklós, Bán Ferenc és tiszteletbeli tagként Vadász György. Hozzá kell tenni, hogy a Hofer-féle, és a Bán-féle színházterv, ill. elhelyezése kedvezőbb lett volna mind várostervezési/szervezési szempontból, mind esztétikai szempontból, mint a megvalósult.

A szóbanforgó, Spenót-ház utód tervezése a magyar építészeti élet egyik botrányköve. A tervezéssel kapcsolatos hercehurcákról, sértettségről, és viszontsértődésekről több helyen olvashattunk. Akit ez a téma érdekel, a Magyar Narancsban megjelent, Somlyódi Nóra által jegyzett feltáró írás segíthet a háttér jobb megismerésében.

Viszont az épületet megismeréséhez segítség nem szükséges, elég csak arra sétálni vagy a budai rakparton andalogva lopva arra tekintetni. Észrevehetjük rögtön, hogy itt a gondolatok az építész agyát nem kerülték el. Szerencsére itt egy szellemi termékről beszélhetünk, sajnos a kivitelezés végére az ottmaradt építőanyag-halmon nem jön át ez a gondolati gazdagság. A tervezés során kívánatos redukciót az építészek ceruzája helyett az építők keze hozta meg. A végeredmény így egy zavarbaejtő értelmezhetetlen halmaz. A homlokzati hiányok és tömör felületek a különböző színű burkolatokkal katalizálják azt az érzést, hogy itt a nagy előd formálódott át egy nagy kreátor keze alatt, aki dekonstruálni akart, de tulajdonképpen csak egy játékos feladványt állított össze nekünk: mit rejt a kép? Én látom, a Spenót-ázat!

MTI központ, Budapest

Építész: Virág Csaba

Ideje: 1991.

Pár évvel ezelőtt, egy barátommal az Attila úton egy félig-meddig romos ház tetőterét próbáltuk megvenni. Fent, a háztetők magasságában, az Attila út forgalmából nem sokat érzékelni, így az autókkal eléggé megterhelt útra fittyet hányva, felmentünk a tetőtérbe felmérni a helyzetet és elképzelni a lakást, amiben fiatal, de annál izgalmasabb életünket töltenénk. Kelet felé a palota kéznyújtásnyi távolságra, mintha a nappaliban ülne a kanapén. Nyugat felé pedig kitárul a tér. A Vérmező széltében- hosszában nyúlik előttünk, mögötte a látóhatárt pedig a hegynek nem nevezhető Naphegy lejtője zárja. A Naphegy utca házsora, mint egy csipkés várfal ül a domb tetején. Minden csodás: süt a nap, a fák zöldellnek, a tetőteret olcsón adnák. Ideális állapotok egy aprócska, de annál idegesítőbb részletet kivéve, amit az álmodozó tekintetem nem fogott fel elsőre. Bevallom nem figyeltem fel rá, néztem a zöldet szemben, néha-néha hátra pillantottam, mert éreztem a palota szúrós tekintetét a csodás hátamon, és a kigyúrt tarkómon, amin haj elvétve nő. Szóval nézegettem, amikor a külvárosi barátom megkérdezte: te, mi az a hatalmas nagy valami ott a Naphegyen? Az ott marad örökre? Azt kell néznem, mikor kijövök a teraszra? És igen, én is észrevettem. Az a valami pedig az összes zöld, meg csipkés ház, meg minden látni való tetején trónoló tohonya tömeg. Mint valami hájas gólemmé növekedett udvaribolond (a várfal, palota középkorias gondolatkörről jut eszembe) ül az egész tetején. Most is elborul az agyam, mikor eszembe jut. (Be is veszek valamit.) Az ok, hogy nem tűnt fel elsőre, hogy életem során sok borzalmat láttam már, sokszor gyötörtek éberen rémálmok miközben az uccákat róttam. Tehát a szemem hozzászokott már a szelekcióhoz, és a szép kiszűréséhez a sötét dolgok közül.

Az az MTI szarja, és ott fog maradni. Igen. De szerintem nem olyan feltűnő, én például észre sem vettem. Szerintem meg az. Válaszolta.

Az, hogyne lenne az. Utána nem láttam semmi mást a tájból, csak azt a nagy a pöfeteget antennákkal a tetején. Nem vettük meg a tetőteret.

Persze, hogy rám/ránk ennyire rémálomszerű hatással van ez az épület ott a Naphegy tetején, nem jelenti azt, hogy mindenkit elborzaszt. Próbáljuk meg pozitívan szemlélni, ha már egyszer ott van! Virág Csaba vitathatatlanul Magyarország gulyáskapitalista ugarán termett high-tech tűzép építészetének nagy alakja. Hogy a high-tech igazából kokomlistás volt, és utópisztikus elképzeléseit nem tudta maradéktalanul megvalósítani szerény kereteink között, nem az ő hibája. Mondhatnánk erre: mit ugrált, művelte volna azt, amit mindenki más. De nem azt csinálta. Hűvösvölgyi házának ódon falai közt megálmodta Budapest jövőjét egy hatalmas űrhajóban, amiből egyelőre csak a vöröslő nagy szemölcse, pár szőrszállal megspékelve az orra hegyén látszik a Naphegy csúcsán. Na már megint elragadtam magam. Próbáljunk meg higgadtak és tárgyilagosak maradni. Végül is a helyszín nem az a környezet, ahol bármiféle gondolatok fárasztanák az ember agyát. Mi is volt itt? Ócska tabáni házak, amiket idejében elkotortak innen. Most füves lejtő a tetejében undorító kispolgári lakótanya. Egy olyan mikrokörnyezet, ami sok helyről látszik, onnan is sokfelé ellátni. Az emberek közösségben élnek itt a város közepén, tojnak a körülöttük lévő nyüzsgésre. Mint egy rózsaszín, romantikus rezervátum a sötét sin city közepében.

Az ember azt is gondolhatja, mikor arra téved, hogy nem is Budapesten van. Nem rohannak az emberek, hanem andalognak. Nem ordítoznak egymással, hanem beszélgetnek (talán még köszönnek is egymásnak). Na ez már fogódzkodó! Ide kell elhelyezni egy idegen testet! Ezt kell integrálni! Ez kihívás! Ide kell tojni egy alient, ami szemmel tarthatja a várost, és szívhatja az itt tehénkedők lelassult véráramából a nyugodt erőt. Szíjjad csak. Hajrá.

Csak ne kéne nap, mint nap látnom.

Hotel Mariott, Budapest

Építész: Finta József

Ideje: 1969.

Én ezt az épületet, amióta ismerem a pesti Duna-part látképét, nem szeretem. A hetvenes évek budapesti képeslapfotói jutnak eszembe, akárhányszor meglátom. A Margit-híd, a rajta áthaladó Ikarus csuklós buszokkal, narancssárga Kamazokkal. A szállodák, a hajók a Dunán, a kopott, retusált dunakék Duna, az ég- ami szintén dunakék-, az ominózus kopottfehér épület, és a mögötte elterülő szürke belvárosi háztömbök. Nem szeretem ezeket a képeket, és nem szeretem azt sem, amikor végigsiklik a szemem a Duna-parton és megakad tekintetem ezeken az otromba nagy épületeken. A hetvenes évek sivár, igénytelen világát juttatják eszembe. Próbáltam elfogadni az épület értékeit, azt hogy rosszabb is lehetett volna, de nem ment. Igazából az álmom az, hogy kiradírozzák egyszer a látképből őket. Az épület születésének előzményei fontosak lennének, ha fontosnak tartanám őket, de nincs az az ok, ami miatt a pontosabb felderítés megérné a belé fektetett energiát.

Végtére is miért fontos? Miért fontos kontextusba helyezni egy olyan tárgyat, ami kilóg mindenhonnan, és dölyfösségében a legminimálisabb párbeszédet is elutasítja mindennel és mindenkivel. Ez a ház úgy úszott fel ide, mint egy szovjet rombolóhajó, amit azért horgonyoztak le pont ezen a helyen, hogy mindent kitakarjon és elnyomjon, ami emlékeztet arra, ami valaha Budapest volt. Cél a budapesti látkép lerombolása, de minimum a képére formálása. Az egyetlen ok, amiért az épület előzményeit érdemes tanulmányozni, hogy ne történjen meg mégegyszer ilyen merénylet egy elnyomott kultúra romjain. 1946-tól fogva- amikor először adták meg a programot- több pályázatot is kiírtak a területre, amik kompromisszum nélkül ilyen hatalmas épülettömböt eredményeztek. 1963-as pályázaton Finta József terve volt a befutó, ami eredetileg egy 18-20 szintes tornyot javasolt ide. Ezek a  hajlamai máig nem változtak, és ma is fenyegetik Budapestet egy-két toronyház rémével. A tervek elkészítése során a torony elnyúlt és megadta az első izgalmas formanyelvet az utókornak: a vízszintes csíkokat. Később a vízszintes csíkozásnak akadtak hívei, egyrészt az építész saját maga, aki az újabb szállodaépületét szintén vízszintesen csíkozta be, de voltak olyanok is, akik szembe mentek ezzel az irányzattal, és a vizuális izgalmak fokozására a mondanivalójukat - mint fotókartonra író fehér krétás lázadók – a függőlegesben találták meg. A vízszintesek a Fórum(ma Intercontinental), a Lánchíd 19. hotel. A függőlegesek az Atrium Hyatt(ma Sofitel), és a Hotel Acquincum(újabban Ramada Plaza).

Ebből a formaorgiából is láthatjuk, nem egyszerű a Duna-partra szállodát tervezni. Feltéve, ha nem akarunk kilógni a sorból. Végtelenül leegyszerűsített gondolatmenet mellett, a geometriai formák alapjáig kell lemennünk. Ez tiszta fejet, stresszmentes gondolkodást, a világ és a város problémáitól elrugaszkodott szellemet igényel. Tényleg nem egyszerű.